Boldog új évet kívánunk minden kedves olvasónknak!
Új év, új kihívások, új tervek. Ezek közül az egyik, hogy januártól elindítjuk a „Hát, még a Jocó sem gondolta volna…” sorozatot. Többeknek ismerős lehet, hiszen a Mindennapi Fogyasztóvédelem című újságban állandó rovat volt. Sajnos az újság már egy éve nem jelenhet meg, nem is tudtunk kellő módon elbúcsúzni az újság olvasóitól, mert a legutolsó pillanatig reméltük, hogy lesz megoldás a folytatásra. Küzdünk érte, de eddig még nem jártunk sikerrel, viszont a szellemi mondanivalót mindenképpen próbáljuk megőrizni, hiszen az újságot alapvetően a FEOSZ munkatársai készítették. Így első lépésként jöjjön a Jocó rovata!
Aki nem tudná, Jocó a barátom. Mindent meglát, észrevesz, ravasz öreg róka, és ami fontos, rendszerben gondolkodik. Egy szóval, vág az esze, mint a borotva.
A múltkor közös programot csináltunk. Megbeszéltük, hogy az unokákkal együtt egy játszótéren találkozunk. A gyerkőcök játszanak egy nagyot, fél szemünk rajtuk, mi meg nyugodtan beszélgethetünk. Így is történt.
A Jocó formában volt. Így kezdte.
– Képzeld, mi történt velem a minap. A bankban volt dolgom. Oda járok ezer éve. Amikor belépek, a hölgyek közül többen integetnek, köszönnek, mosolyognak. Szóval jól érzem ott magam. Rövid időn belül sorra is kerültem. Alig ültem le, a bankos hölgy máris bedobta: „Felvesszük a digitális aláírását, jó? Tízszer kell egymásután aláírnia itt, a négyzetben.” Erre mondtam: „Jó, vegyük fel a digitalizált aláírásom.” Mert talán így a pontos. Igaz, a múltkor még ellenálltam, de most beadtam a derekam. Közben azért megkérdeztem: „Mondja, és miért jó ez nekem?” Jött vagy nyolc indok, amiből egyet elfogadhatónak tartottam. Nem kell annyi fát kivágni, mert, hogy papír, az ugyan ezután nem lesz.
– Jocó, te egy modern fickó vagy, a digitális világ a tiéd. – Szúrtam be, mire ő.
– Várd meg a végét! A tranzakció közben csak úgy megkérdeztem: „De hölgyem, eszébe jutott már, hogy magukra nemsokára nem lesz szükség és munka nélkül maradnak? Mert mindenki intézi majd az ügyét otthon, meg itt a termináloknál önállóan.” Erre jött is a kész válasz: „Nem baj, majd akkor alanyi jogon kapjuk a fizetésünket, mint Svédországban.”
– Jocó, ne mond! Ez nem lehet igaz. – Vágtam közbe.
– Gondolhatod, a csodálkozástól leesett a szemüveg az orromra, majd akaratlanul kijött belőlem: „De kedves hölgyem, azt úgy hívják, hogy munkanélküli segély, majd szociális támogatás. Volt már Svédországban?” Erre jött egy kedves mosoly. Utána még megkérdeztem, hogy akkor mi lenne a munkájuk, mire ő: „Majd tanácsokat adunk.” Erre máris láttam virtuálisan, hogy a fiatalok sorban állnak tanácsért, mert ők aztán ilyenek. Közben végére értünk a digitalizációnak és a tranzakciót is nyélbe ütöttük, majd elköszöntem.
Beszélgetésünk közben kiderült, hogy hát még a Jocó sem gondolta volna, hogy a fiatalok ilyen optimisták. Vagy talán tájékozatlanok? Esetleg naivak? Hány van belőlük ilyen? Persze az is lehet, hogy én ülök fordítva a lovon. Ki tudja.
Utána a Jocóval csevegtünk és csevegtünk, már régóta nem beszélgettünk ilyen jót, és a gyerkőcöknek is jó napjuk volt. A végén mindenki ment a maga útjára.
Hazafelé azon morfondíroztam, hogy a digitális világban itt a nyakunkon ez az automatizáció és a robotizáció is. Egyre kevesebb munkáskéz kell. Még irányítónak sem annyi, mint amit mondanak. Az ilyen gyárakban a robotok meg majd öntik az árut. De ki veszi azt mind meg? Mert ha nem dolgoznak az emberek, mert nem kell, pénzük sem lesz. Itt aztán úgy elakadtam a megoldás keresésében, hogy az unokám hozott vissza ebbe a valós világba, mikor megkérdezte: „Papa, hát nem haza megyünk?”
0 hozzászólás